A Slovenska volt az első Balašević dal, amit a szívembe zártam és amelynek a szövegét megtanultam. 1991-et írtunk, a helyszín Petnica (Valjevo mellett). Kutatótáborba érkeztek középiskolás fiatalok az (akkor éppen szétesőfélben lévő) ország minden köztársaságából. Az egész napi előadások, gyakorlatok után esténként majdnem a teljes társaság felkerekedett, hogy egy rövidebb séta után a napot egy barlangban gyújtott tábortűz mellett zárja le beszélgetve, énekelgetve. Egy zombori fiú gitárral a kezében Balašević dalokat énekelt a legszívesebben, s a Slovenska volt az, amit mindenki betéve tudott. Az utolsó napon a legtöbben könnyes szemmel  énekelték. Mindenki tudta, hogy hasonló közös táborra már nem fog sor kerülni. Azért valljuk be egyikünk sem sejtette milyen idők jönnek…..

A Slovenska volt az első dal, amely felcsendült a sorrendben negyedik újvidéki, Vízkereszt napján megtartott Balašević koncerten. Újra együtt énekelték a már idestova 30 éve nem létező ország köztársaságaiból ideutazó csoportok. Nemrégen csatlakoztam a „pannon tengerész” közösségi hálón található rajongói csoportjához, hogy semmiképp se maradjak le a koncertjegyek áruba bocsátásának dátumáról, s egészen érdekes világ tárult fel előttem. Az egész délszláv térség egészen különböző korú „fiai és lányai” a dalok világából merítve kommunikálnak egymással, osztanak meg élményeket, amelyek így vagy úgy köthetőek valamelyik dalszöveg érzelemvilágához. A csoportban kötött virtuális barátságok a koncertek idejére baráti társaságokká alakulnak.

Nem tudom megítélni objektíven, de úgy látom, hogy Đorđe Balašević minden eddiginél nagyobb népszerűségnek örvend, mégpedig szó szerint a Triglavtól a Vardarig. Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 3 óra alatt kelt el 12 000 jegy, s valószínűleg elkelt volna még kétszer ennyi is. Számomra is sok bosszúságot okozott a jegyvétel, mert hiába regisztráltunk, virtuálisan sorbaálltunk, a rendszer azt a visszajelzést küldte, hogy a vásárlás nem sikerült. Magában a rajongói csoportban is elég sok volt az indulat és a csalódottság 1-2 napig, hiszen sokan jártak úgy, ahogyan mi is. Csakhamar elindult a viszonteladás felárral, de a koncert előtt pár nappal már inkább azoktól lehetett jegyet venni, akiknek valamilyen oknál fogva feleslegessé vált a belépőjük. Persze ezekre is kb. fél perc alatt kellett reagálni. Sikerült így elcsípnom 2 jegyet, és először történt meg, hogy a küzdőtérről néztük végig Balašević koncertjét. Kicsit tartottam tőle, mert még huszonévesen is inkább a lelátóra vásároltam jegyet, de jelentem:  túléltük. Valójában örülök, hogy ebből a perspektívából is megismerhettem a Spens koncerthangulatát. Körülöttünk csupa huszonévesek voltak, akik épp úgy ismerik a szövegeket, mint mi. Bebizonyosodott, hogy sokkal időtállóbbak a szövegei, mintsem ő maga is gondolta volna. Hiába szól egy-egy dal egy aktuális helyzetről, mindig van benne egy másik szál, amit egy következő generáció is megragad. Persze a fiatalabbak nem érthetnek éppen minden utalást, főleg a koncerteken elhangzó összekötő szövegekből. Például a Namćor után (a kifejezést olyan emberekre használják, akik mindig zsörtölődnek, és mosoly szinte nem is csalható az arcukra), amelyben végigsorolja mi mindent nem kedvel, viccesen hozzátette, hogy ő bizony még mindig nem kedveli Radoman Božović-ot, s az előttem álló lány megkérdezte a fiút, aki vele volt, hogy az meg ki……..

Politikai vonatkozású kommentárjai egyébként most nemigen voltak, mégis olvastam a koncert után olyan megjegyzéseket, hogy túl sok volt benne a politika. Azt azért elmondta, hogy kicsit feleslegesen törtük magunkat 2000-ben, s erre csak annyit tud mondani, hogy:  bojkott. A már megszokott finom önirónia mostmár nemcsak az énekes koráról szólt, de a betegségről is, ennek ellenére új lemezt ígért a közeljövőben. Annak ellenére ugyanis, hogy november folyamán infarktust szenvedett el, és sztenteket (érprotéziseket) építettek be a szervezetébe, ez már a harmadik koncertje volt azóta, s a napokban még egyre készül. Összességében úgy tűnt, hogy kevesebb összekötő szöveg volt a dalok között, mint korábban, és a régi anegdoták közül is szinte csak egyet mesélt el: a magyar vámossal történt beszélgetéséről szólót, amikor budapesti koncertjére igyekezett éppen.

Bár a hangosítással akadtak gondok, többször is történt hangtorzulás, a rajongókat ez aligha zavarta. A zenekar csupa virtuózokból állt most is, köztük Bunford Gáborral és Miroslav Jovančićtyal, akiket a vajdasági magyar közösség is ismer. Balašević koncertjein már nemcsak a lírai logikai szál, de a zenei felépítettség is rutinosan, mégsem gépiesen, minden erőlködés nélkül áll össze. A színpadon örömzenélés van. Vannak dalcsokrok, amelyeknek hasonló a hangzásuk, s egy-egy hangszer, illetve zenész kiemelt szerepet kap. Miroslav Jovančić szerepe a „magyar dalcsokor“ során válik hangsúlyossá, idesorolhatóak a Budimpeštanski sneg, a Slabo divanim mađarski,  a Devojka sa čardaš nogama. Buga szaxofonjával folyamatosan markánsan jelen volt, a legnagyobb reflektorfény mégis a D-mol-ban jutott neki. Vagy talán mégis a Remorker-ben, amelyben egy igazi hangszerpárbajt láthattunk szaxofonra és villanygitárra (Ivan Zoranović Kiza)?

Balašević egy tavaly megírt dallal fejezte be a koncertet (Čuvaj mi, Bože, Novi Sad) amellyel Újvidékért imádkozik. Úgy láttam őt magát ez a dal hatotta meg a leginkább.  Az eredeti szöveghez képest még új sorok is helyet kaptak a dalban,  benne egy dobrý deň-nel és egy jó napottal. Bár új dalokat ígért, kicsit mintha elkezdett volna búcsúzni is azzal, hogy egy jövőbeli Bašević emlékkoncert képét vetítette a lelkes közönsége elé. Mégha félig viccből is. Egyben a dalokat rajongóira testálva, amelyeket más énekesek nem énekelhetnek majd. Csak a közönség.

*A képeket a legnépesebb rajongói csoportból kölcsönöztem, remélem senki sem rója majd föl nekem, de mi nem voltunk ilyen szerencsések, hogy az első sorokban álljunk ......