Miért hallgatod Balašević dalait? - kérdezte egy barátom több mint 25 évvel ezelőtt. Mert jók – válaszoltam. Elmosolyodott, s kifejtette, hogy milyen silányak szerinte zeneileg a dalai, hogy énekelés helyett csak motyog és a szövegeitől meg különben is csak depressziós lesz az ember. Tegnap, eszembe jutott ez a jelenet, amikor Buga (Bunford Gábor) a SPENS nézőterének legmagasabb pontján jelent meg a szaxofonjával a D-moll című dal felhangzása közben. Na ez a pillanat minden volt, csak nem depresszió. Említett barátom már jó húsz éve Kanadában él. Ő már egyetemistaként külföldre készült, s ma már érthető számomra, hogy aki eltökéli, hogy el akar menni, az nem a köteléket keresi az itteni identitással, inkább elengedi mindazt, amit óhatatlanul magába szívott az évek során. Ha ezt nem teszi meg, hiába megy el, szétveti a nosztalgia és a honvágy elnevezést viselő érzés.

Balašević koncertjein manapság igazi zenei bravúrokat hallhatunk kitűnő zenészekkel, gyönyörű díszlettel és hatásos színpadi jelenléttel. A kilencvenes években három Balašević koncerten voltam a SPENS-en. Én ahhoz a generációhoz tartozom, akik nem túl sok koncertre jutottak el a húszas éveik során. Ezen szerény koncertélményem része a „pannon tengerész“ nyújtotta igazán felejthetetlen néhány óra a jobb napokat megélt sport- és üzletközpont csarnokában, az inflációs, puskaporos, szankciós világban. Visszagondolva, az akkori koncertekből valóban nem a zenei élmény maradt meg. A dalok érzelemvilága, az elmaradhatatlan összekötő szövegek, amelyek elhitették velem, hogy egy értékes kultúrvilág van jelen ezen a helyen, csak épp nem jut kifejezésre, de van remény, harcolni kell érte. Ezt az érzést a mindennapok nem szolgáltatták. Mélyen él bennem az a kép is, amikor a tömeg megindul haza a koncertek után, csendes morajlással, minden arcon valami átszellemült mosollyal. Az átszellemült arcokat tegnap nem láttam, de hát elmúlt közben vagy húsz-huszonöt év. Elsősorban nagyon meglepődtem már a bejáratnál, hogy milyen sok fiatal állt a kígyózó sorokban (mellesleg hadd mondjam el, hogy minden felügyelet, terelgetés és egyéb nélkül állt a több ezer ember kettes sorokban a bejáratok előtt az ordító hidegben). Annak fényében, hogy a diákjaimmal pont ezen a héten beszélgettünk a Földön ma élő generációk közötti különbségekről, jellemzőkről (amivel olyanok figyelmét is úgy tűnik sikerült lekötni, akikét eddig nem mindig), meglepőnek találtam, hogy az utánunk következő generációk ilyen mértékben tartanak igényt Đole koncerthangulatára. А teremben is zömében fiatalok voltak körülöttünk, ezért megfigyelhettem a reakcióikat. Úgy tűnt a közéleti- és politikai szövegkörnyezet eléggé hidegen hagyja őket. Balašević nem is tolta túl az ilyen összekötőket, valójában már az elején bejelentette, hogy nem fog ezen a koncerten politizálni. Ez azért nem sikerült maradéktalanul, de inkább csak utalásokat hallottunk, amit tovább kellett gondolni, mintsem a korábban megszokott direkt üzeneteket. Az utalásai azonban egészen naprakészek voltak, méltán igazolva a rögtönzőképességét. Sok régi, aktuálisabb formába öntött zeneszámot is hallhattunk, amelyek egyértelműen rávilágítottak, hogy a szövegek időt állóak, hogy a zene meg tud újulni, meg tud felelni a mai elvárásoknak, az új generációk ízlésének, egyben közvetítve feléjük azt az életérzést, amiért három évtizeddel ezelőtt a rajongója lettem. Veszik is az adást.

A következő generációk megszólítása más módon is hangsúlyos lett. A fiatal zenészek kiemelt reflektorfényben mutathatták meg virtuozitásukat, s többen dalrészleteket énekeltek a koncert folyamán. Külön öröm azt mondani, hogy igazi zenei ikon körvonalazódik Bunford Gábor körül (szándékosan nem használom a sztár szót, mert az nem mindig jelent jót). Lelketlen világunkban kellenek az ideálok, a példaképek. A hetedik évtizedében járó balladaénekes pedig tett egy ígéretet is tegnap. Miután Újvidéken sok évig nem koncertezett, megígérte, hogy ezentúl vízkeresztkor minden évben lesz koncert Újvidéken. Úgy legyen!

A képeket Martin Candir és Vojislav Markovic facebook oldaláról kölcsönöztem.