Mengyán Pletikosić Ildikó pszichológus ad választ arra, hogyan szavazunk, rációval vagy érzelmekkel

Április másodikán újra választunk, ezúttal Szerbia elnökét. Az elnökválasztás második köre, ha egyáltalán arra sor kerül, április 16-án, húsvétkor lesz. Az előttünk álló választáson összesen tizenegy jelölt indult. Magyar jelölt ezúttal nem szerepel a szavazócédulán. A vajdasági magyar pártok, szervezetek közül a Vajdasági Magyar Szövetség, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt és a Magyar Egység Párt szólította fel a párt tagjait és szimpatizánsait, hogy voksaikat Aleksandar Vučić lemondóban lévő kormányfőre adják le, míg a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, a Magyar Polgári Szövetség és a Magyar Mozgalom Saša Janković korábbi jogvédőt támogatja. Hogyan fognak szavazni a vajdasági magyarok? Miért járul egyre kevesebb polgár a szavazóurnák elé? Mekkora szerepe van a pártvezetőknek és hogyan befolyásolják a párttagok, szimpatizánsok, a közösség tagjainak a véleményadását voksolás esetén? Mengyán Pletikosić Ildikó pszichológus szerint civilizációs vívmányaink, mint a demokrácia, az emberi jogok arra hivatottak, hogy az egyén ne váljon a csoport áldozatává a szelekció elve alapján.

– A csoport (párt) esetében mekkora szerepe van a vezetőnek? Mer-e az ember a saját lelkiismeretére hallgatni vagy köteles a csoport/párt vezetőt követni?

– A csoporthoz való tartozás, az azzal való azonosulás az ember egyik alapvető késztetése. Elválaszthatatlan tőlünk. Érzelmi és racionális mechanizmusok egyaránt befolyásolják. Ennek a késztetésnek evolúciós gyökerei vannak, és az életkörülmények határozták meg, hogy miként épült fel a csoport, mennyire volt hierarchikus, mennyire lett meghatározó szerepe a vezetőnek. Mindig is jellemző volt a dominanciára való törekvés, hiszen a természetes szelekciót szolgálta. Az állandó harc viszont senkinek sem felel meg, mert sok energiát emészt fel. A lojalitás és az engedelmesség ugyanolyan fontos mechanizmus, mint a dominanciára való törekvés. Egy stabil státus, rang biztonságot jelent. Amikor az ember nem tartozhat más csoporthoz, mert nincs más csoport, amelyhez csatlakozna, akkor a lojalitása nagyon erős. Ugyanilyen erős lojalitást eredményez a nagyfokú elköteleződés is. Ma is így működünk, alapvetően az érzelmek irányítanak minket, főként, ha az egész életünket meghatározó lépésekről van szó. A vezető követése biztonságot jelent és kisebb felelősségvállalást. Ha úgy tetszik, ez takarékosabb üzemmód. A saját lelkiismeretünkre, illetve a saját meggyőződésünkre akkor hallgatunk, ha van alternatíva, ha nem túl erős az elköteleződésünk a vezető iránt. Az evolúció megtartotta nekünk ezt a készséget is, hiszen számtalan esetben viszi rossz irányba a vezető a csoportot, s ha nem lennének olyan egyének, akik képesek a csoportot figyelmeztetni, az egész populáció áldozattá válna. Gondoljunk csak bele, Hitler birodalmában nagyon sokan vakon követték az autokrata vezetőt, de azt is tudjuk, akár az életük árán is képesek voltak sokan ellenszegülni, mert tudták, hogy nincs rendben az, ami történik. A természet törvényei nem bánnak kegyesen az egyénnel. A civilizációs vívmányaink, mint a demokrácia, az emberi jogok arra hivatottak, hogy az egyén ne váljon a csoport áldozatává a szelekció elve alapján, amikor az erősebbek, mai körülmények között gazdagabbak, a hatalomhoz közelebb lévők el akarják tiporni a csoportban kisebbségben lévő egyéneket, különbözzenek ők a bőrük színe, a vallásuk, a meggyőződésük, a véleményük alapján.

– Milyen ereje van a megfélemlítésnek a választások esetében? Például ha az állásod elvesztésével fenyegetnek, ha nem a megfelelő jelöltre adod le a voksod? Ez ellentétes reakciókat válthat-e ki?

– Az ember késztetései hierarchikus sorrendet képeznek. A legfontosabbak az egzisztenciánkkal kapcsolatos szükségletek, késztetések. Ha azzal fenyegetnek minket, hogy azt elveszik tőlünk, akkor óriási ereje van a fenyegetésnek. A következő a biztonságra való törekvésünk. Manapság a kettő majdhogynem ugyanaz lett, vagyis a pénz és anyagi javak birtoklása garantálja az egzisztenciát és a biztonságot is. Fontos tudni, nem volt ez mindig így. Ellentétes reakciót csak akkor vált ki a fenyegetés, ha kritikussá válik a tömeg, amely szolidárissá válik egymás iránt ebben a helyzetben. Ha felismeri és definiálja önmagát valamilyen csoportként, akkor képes ellenállni a fenyegetésnek. A történelem során sokszor volt szükség az autokrata vezető egyeduralmának megdöntésére. Amikor egy vezető már csak a hatalommal foglalkozik, a csoport egy részében megjelenik a felismerés, hogy lehetne másként. Persze a hatalom rendelkezésére számos eszköz állt és áll minden korban minden társadalomban.

– Milyen hatása van az emberekre az, hogy Szerbiában igen gyakran vannak választások? A választópolgár felé ez milyen üzenetet sugároz és milyen reakciókat vált ki?

– Úgy vélem, a szándékos manipuláció egyik sikeres eszköze a gyakori választások megrendezése. Ilyenkor az elkötelezett tagok azok, akik mozgósíthatóak, a független véleménnyel bírók pedig apátiába esnek, passzívakká válnak, belefásulnak a folyamatba. Úgy érzik, szavazatuk nincs hatással a dolgok alakulására.

– Van-e olyan kutatás, hogy az emberek döntő többsége választások esetében az eszére vagy a szívere hallgat inkább?

– Ilyen kutatás biztosan nincs, hiszen bonyolult módon hozzuk a döntéseinket, és ebben a folyamatban az emocionális és az ún. kognitív tényezők is szerepet játszanak. Valójában különválaszthatatlanul. Fontos tudni, hogy a világ vezető marketingügynökségei egy olyan új tudományterületre alapozzák a hirdetések megalkotását, amit neuromarketingnek nevezünk. Gondoljunk csak a legnépszerűbb reklámokra! Vajon észérveket próbálnak felsorakoztatni, amikor egy terméket hirdetnek, információkat közölnek, vagy pedig kellemes érzéseket, értékeket társítanak egy megadott termékhez? Utóbbi.

– Ha az emberben munkálnak az érzelmek, a 90-es évek traumatikus élményei, amelyek tartós lelki sérüléseket okoztak sokaknál, vajon meggyőzhető-e arról, hogy hideg fejjel arra szavazzon, akihez a traumák fűződnek?

– Nem, éppen az imént elhangzottak miatt nem. Senki sem dönt „hideg fejjel”. Sem azok, akik képtelenek olyan vezetőt választani, akihez traumatikus élmények kötik, sem azok, akik képesek. Akik ellene döntenek, azok nem érzik magukat biztonságban mellette, akik mellette döntenek, azok számára pedig a pozícióvesztéssel járó bizonytalanság, a szorongás az, amely a döntést segíti. Az érzéseink nem tévútra akarnak vinni bennünket, éppenhogy arra késztetnek, hogy a számunkra legracionálisabb döntést hozzuk. A személyes érdek nem mindig találkozik a közösség érdekével. Az individualizációs folyamatok oda vezettek, hogy a személyes döntés egyre ritkábban veszi figyelembe a közösség érdekét, mert már nem függ tőle olyan mértékben, ahogyan a korábbi korokban függött.

– A jelenlegi depresszív társadalmi helyzetben, amikor az embereken az apátia, a reménytelenség vesz erőt, mozgósíthatóak-e egy lehetséges új reményt adó opció mellett, és hogyan?

– Amikor változásokat szeretnénk, akkor a biztonságra kár építeni, hiszen pont azt nem szavatolhatjuk. Ami felébresztheti az embereket az apátiából, az azoknak az értékeknek a kiemelése, kidomborítása, amelyek elvesztek, és amelyeket az emberek még mindig sokra értékelnek. Ezeket nem elég mondani, demonstrálni kell, éreztetni kell. Fontos egy hiteles vezető megjelenése, anélkül lehetetlen a küldetés.

– Évek óta összejáró barátok esetében kiderül, hogy mást-mást támogatnak a választáson. Hogyan lehet megakadályozni, mit kell tenni, hogy emiatt ne fusson vakvágányra a barátság?

– Egy átlagos, demokratikus választás esetében egyáltalán nem kellene gondot okoznia egy ilyen helyzetnek. Olyan esetben viszont, amikor merőben más értékrendek találkoznak, személyes és egyéni értékrend-különbségek jelentkeznek, nehezen elképzelhető, hogy a kapcsolat érintetlen maradjon. Az azonos értékrendben szocializálódott közegekben ritkábban történik meg, hogy sorsfordító helyzetben egymás ellen forduljanak. Az értékrend nélküli társadalomban viszont annál inkább van rá példa. Ilyenkor az egyénnek megváltozik a társadalmi közege.

– Óriási a száma azoknak, akik nem hajlandóak elmenni szavazni, mert semmi sem változik. Hogyan lehet ezeket az embereket rávenni, éljenek a jogaikkal?

– A pszichológia már régóta ismeri a tanult tehetetlenség jelenségét. Ez a tipikus példája. Ha a megismételt cselekedetre nem érkezik pozitív válasz, vagy még rosszabb, a várt pozitív válasz helyett negatív válasz jön, egyfajta „lebénulást”, tehetetlenséget okoz. Nagyon nehéz ezt felülírni, mert mélyen rögzül az idegrendszerünkben, régi túlélő mechanizmus az alapja. Igazából csak informálással lehet ezen változtatni, ezzel azonban az a gond, hogy információkkal is túlterheltek vagyunk, mert minden irányból bombáznak minket. Ugyanakkor ezeknek az embereknek is eléri az ingerküszöbét, ha kritikus tömeg alakul az ügy mellett, hiszen mozgósító ereje van a közös gondok, közös célok miatt csoportba tömörülő embereknek. Motiváló lehet egy olyan személy megjelenése, aki a remélt értékrendet hitelesen tudja képviselni és a viselkedésével bizalmat, reményt ébreszt.

– Milyen reakciót váltana ki az, ha az emberektől, akik évekig nem éltek szavazati jogukkal, mert azt vallják, az ő szavazatuk úgysem ér semmit, egyszerűen megvonnák a szavazati jogot?

– Vannak olyan országok, ahol büntetik azokat, akik nem élnek választási jogukkal, azaz nem tesznek eleget ezen kötelezettségüknek. Lehet, hogy lenne mozgósító ereje egy ilyen intézkedésnek, az emberi jogok szempontjából azonban ez problémás megoldás. Azt is érdemes figyelembe vennünk, hogy a jutalmazás mindig motiválóbb, mint a büntetés, de még jobb, ha egy stabil értékrend határozza meg a közösségben az egyén viselkedését.