Még élénken él bennem az a gyerekkori emlék, amikor a társaság egyik hallgatag tagja egyszer csak megszólalt. Anélkül, hogy külön foglalkoztam volna a személyiségével, azt hittem, hogy tájékozott, okos és persze bölcs is. A megszólalásával egyszerre vált kámforrá a sok pozitív feltételezésem róla. Nem emlékszem mit mondott, de az érzésre, a csalódottságra annál inkább. A csalódás ellenére továbbra is működött az automatizmus, csak később már tudatosan „harcoltam” ellene, mert az előítéletek ellen harcolni kell, másként nem megy. A hallgatás előnyeiről szóló közmondások és szólások bizonyára erős szocializációs hatással bírnak, de ettől többről lehet szó. A hallgatás kétségtelenül járhatott túlélési előnyökkel az evolúció során. A leginkább a zűrzavaros helyzetekben lehetett előnyös, amikor nem lehetett kihámozni, hogy melyik a járható út, amikor eluralkodott a tehetetlenség, mert a valamennyire is józannak tűnő megoldások sorra kudarcot vallottak. Mindezt szem előtt tartva talán kicsit megértőbben kezelem az itt és most legnagyobb társadalmi problémáját, az általános hallgatást. Megértem, de belenyugodni elég nehezen tudok. Amig az ember sokkal inkább közösségi lényként működött, sokkal inkább jelen volt az áldozatvállalás, hiszen nem pusztán a saját sorsának alakulása érdekelte. Zsigerileg azonosult sokkal nagyobb mértékben a közösséggel, akivel a mindennapjait osztotta meg. Nem kell valami olyan bonyolult elvont dologra gondolni, mint az emberiesség, egyszerűen nagyobb volt az egymásrautaltság. Ebből a szorításból üvöltöttek fel a különböző korok forradalmárai, s volt, amikor az üvöltés épp a csend volt, gondoljunk csak Gandhira. Mi lett a forradalmárokkal? Egyikük-másikuk talán még le is élhette fennmaradt éveit nyugalomban, békességben. Sokan nem kapták vissza a magánéletüket, vagy a puszta életüket sem, de a nevüket belevésték a történelembe. A legtöbben azonban kétségtelenül  teljes feledésbe merültek, s talán még változtatni sem tudtak. Megpróbálták.

Vasárnap esténként évek óta érdeklődéssel várom az Utisak nedelje (A hét benyomása) című műsort, s bár az utóbbi időben egyre kevésbé köti le a figyelmemet, a legújabb adást az elejétől a végéig megnéztem. A témája a hallgatás volt. A vendégek feltérképezték, hogy ki mindenki hallgat és mi mindenről hallgatnak- hallgatunk társadalmi szinten.  Összegzésképpen elmondható, hogy elhallgattak az intézmények, az intézményekben dolgozó szakemberek, és velük együtt gyakorlatilag az egész társadalom. Közben kiárusították az egész ország területén a természeti kincseket, olyan mértékben szennyezve a környezetet, hogy lassan a belélegzett levegő, az ivóvíz kerül veszélybe. Hallgatnak az orvosok, hallgatnak a biológusok. Az infrastruktúra teljesen dilettáns módon alakul át, csakis a nyerészkedés, a pénzmosás céljait szem előtt tartva. Hallgatnak az építészek, az esztéták, a mérnökök.  A gazdasági bűnözés, a leszámolások, a családon belüli erőszak akkora méreteket ölt, hogy az áldozatok száma alapján vezető szerepünk van ezen az égtájon, de hallgat az igazságszolgáltatás, az ügyvédek, a rendőrség. A médiatér a végletekig szennyezett, bűnözőket, prostituáltakat szerepeltetve, gyűlületbeszéddel átitava és karaktereket gyilkolva, de hallgatnak a médiatanácsok, a tanárok, a szociológusok, a pszichológusok. Az egész ország egyéni kézivezérlésen, az egész ország hallgat, mert hallgatni arany.

A hallgatáson kívül vannak még stratégiák, amelyek segítik a túlélést, csökkentik a szorongást, a diszkonfort érzését. Például vannak, akik gettóba zárják a lelküket, az elméjüket, és nem veszik ki a fejüket a homokból. Nem hallják meg az információkat, ugyanis amit nem tudunk, az ellen nem is kell felemelni a szavunkat. Az Autonómia portál Észverés elnevezésű online műsora is figyelemreméltó volt a héten, érdekes gondolatokat hallhattunk benne a vajdasági magyarság sajtófogyasztási szokásairól. Felmérés bizonyítja azt, amit az oktatásban eltöltött több, mint 20 év tapasztalatából már régen tudok: a vajdasági magyarok nem tájékozódnak a szerbiai eseményekről, legfeljebb csak magyar nyelvű forrásból. Már generációk nőttek úgy fel, hogy a magyarországi sajtótermékeken szocializálódtak. Ilyen körülmények között talán érthető is, hogyan vezette zsákutcába egy szűk kör az egész vajdasági magyar közösséget. Nem kell attól tartani, hogy valaki kinéz a gettó ablakán és azt mondja „Hű, ez a hajó rossz irányba halad!” vagy esetleg, hogy „Hé, a hullámok nem a vidámpark szórakoztató elemeként dobálnak minket, ez egy vihar!” …… szóval nem fenyeget egy ilyen eshetőség. A hajón belül pedig érdekes játékszabályok uralkodnak, szólni itt sem igen lehet, hallgatni kell, amig egy másik hajóra alkalmas lesz átszállni …..s mi tagadás elég sokan váltanak hajót amint alkalmuk nyílik, s később nem értik, vajon miért nem szálltak ki előbb……..

Megértem, de belenyugodni már nehezebb. Remélem azért mégsem olyan kevesen vagyunk ezzel így, mint ahogyan az elsőre tűnik. Többszörösen is krízishelyzetben vagyunk itt és most, a krízisek természete pedig olyan, hogy nem tudjuk megúszni veszteségek nélkül, azonban esélyt kapunk az erőteljesebb változásra, építkezésre, ha élünk a lehetőséggel.

Nyitókép: https://unsplash.com/s/photos/silence

A Slovenska volt az első Balašević dal, amit a szívembe zártam és amelynek a szövegét megtanultam. 1991-et írtunk, a helyszín Petnica (Valjevo mellett). Kutatótáborba érkeztek középiskolás fiatalok az (akkor éppen szétesőfélben lévő) ország minden köztársaságából. Az egész napi előadások, gyakorlatok után esténként majdnem a teljes társaság felkerekedett, hogy egy rövidebb séta után a napot egy barlangban gyújtott tábortűz mellett zárja le beszélgetve, énekelgetve. Egy zombori fiú gitárral a kezében Balašević dalokat énekelt a legszívesebben, s a Slovenska volt az, amit mindenki betéve tudott. Az utolsó napon a legtöbben könnyes szemmel  énekelték. Mindenki tudta, hogy hasonló közös táborra már nem fog sor kerülni. Azért valljuk be egyikünk sem sejtette milyen idők jönnek…..

A Slovenska volt az első dal, amely felcsendült a sorrendben negyedik újvidéki, Vízkereszt napján megtartott Balašević koncerten. Újra együtt énekelték a már idestova 30 éve nem létező ország köztársaságaiból ideutazó csoportok. Nemrégen csatlakoztam a „pannon tengerész” közösségi hálón található rajongói csoportjához, hogy semmiképp se maradjak le a koncertjegyek áruba bocsátásának dátumáról, s egészen érdekes világ tárult fel előttem. Az egész délszláv térség egészen különböző korú „fiai és lányai” a dalok világából merítve kommunikálnak egymással, osztanak meg élményeket, amelyek így vagy úgy köthetőek valamelyik dalszöveg érzelemvilágához. A csoportban kötött virtuális barátságok a koncertek idejére baráti társaságokká alakulnak.

Nem tudom megítélni objektíven, de úgy látom, hogy Đorđe Balašević minden eddiginél nagyobb népszerűségnek örvend, mégpedig szó szerint a Triglavtól a Vardarig. Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 3 óra alatt kelt el 12 000 jegy, s valószínűleg elkelt volna még kétszer ennyi is. Számomra is sok bosszúságot okozott a jegyvétel, mert hiába regisztráltunk, virtuálisan sorbaálltunk, a rendszer azt a visszajelzést küldte, hogy a vásárlás nem sikerült. Magában a rajongói csoportban is elég sok volt az indulat és a csalódottság 1-2 napig, hiszen sokan jártak úgy, ahogyan mi is. Csakhamar elindult a viszonteladás felárral, de a koncert előtt pár nappal már inkább azoktól lehetett jegyet venni, akiknek valamilyen oknál fogva feleslegessé vált a belépőjük. Persze ezekre is kb. fél perc alatt kellett reagálni. Sikerült így elcsípnom 2 jegyet, és először történt meg, hogy a küzdőtérről néztük végig Balašević koncertjét. Kicsit tartottam tőle, mert még huszonévesen is inkább a lelátóra vásároltam jegyet, de jelentem:  túléltük. Valójában örülök, hogy ebből a perspektívából is megismerhettem a Spens koncerthangulatát. Körülöttünk csupa huszonévesek voltak, akik épp úgy ismerik a szövegeket, mint mi. Bebizonyosodott, hogy sokkal időtállóbbak a szövegei, mintsem ő maga is gondolta volna. Hiába szól egy-egy dal egy aktuális helyzetről, mindig van benne egy másik szál, amit egy következő generáció is megragad. Persze a fiatalabbak nem érthetnek éppen minden utalást, főleg a koncerteken elhangzó összekötő szövegekből. Például a Namćor után (a kifejezést olyan emberekre használják, akik mindig zsörtölődnek, és mosoly szinte nem is csalható az arcukra), amelyben végigsorolja mi mindent nem kedvel, viccesen hozzátette, hogy ő bizony még mindig nem kedveli Radoman Božović-ot, s az előttem álló lány megkérdezte a fiút, aki vele volt, hogy az meg ki……..

Politikai vonatkozású kommentárjai egyébként most nemigen voltak, mégis olvastam a koncert után olyan megjegyzéseket, hogy túl sok volt benne a politika. Azt azért elmondta, hogy kicsit feleslegesen törtük magunkat 2000-ben, s erre csak annyit tud mondani, hogy:  bojkott. A már megszokott finom önirónia mostmár nemcsak az énekes koráról szólt, de a betegségről is, ennek ellenére új lemezt ígért a közeljövőben. Annak ellenére ugyanis, hogy november folyamán infarktust szenvedett el, és sztenteket (érprotéziseket) építettek be a szervezetébe, ez már a harmadik koncertje volt azóta, s a napokban még egyre készül. Összességében úgy tűnt, hogy kevesebb összekötő szöveg volt a dalok között, mint korábban, és a régi anegdoták közül is szinte csak egyet mesélt el: a magyar vámossal történt beszélgetéséről szólót, amikor budapesti koncertjére igyekezett éppen.

Bár a hangosítással akadtak gondok, többször is történt hangtorzulás, a rajongókat ez aligha zavarta. A zenekar csupa virtuózokból állt most is, köztük Bunford Gáborral és Miroslav Jovančićtyal, akiket a vajdasági magyar közösség is ismer. Balašević koncertjein már nemcsak a lírai logikai szál, de a zenei felépítettség is rutinosan, mégsem gépiesen, minden erőlködés nélkül áll össze. A színpadon örömzenélés van. Vannak dalcsokrok, amelyeknek hasonló a hangzásuk, s egy-egy hangszer, illetve zenész kiemelt szerepet kap. Miroslav Jovančić szerepe a „magyar dalcsokor“ során válik hangsúlyossá, idesorolhatóak a Budimpeštanski sneg, a Slabo divanim mađarski,  a Devojka sa čardaš nogama. Buga szaxofonjával folyamatosan markánsan jelen volt, a legnagyobb reflektorfény mégis a D-mol-ban jutott neki. Vagy talán mégis a Remorker-ben, amelyben egy igazi hangszerpárbajt láthattunk szaxofonra és villanygitárra (Ivan Zoranović Kiza)?

Balašević egy tavaly megírt dallal fejezte be a koncertet (Čuvaj mi, Bože, Novi Sad) amellyel Újvidékért imádkozik. Úgy láttam őt magát ez a dal hatotta meg a leginkább.  Az eredeti szöveghez képest még új sorok is helyet kaptak a dalban,  benne egy dobrý deň-nel és egy jó napottal. Bár új dalokat ígért, kicsit mintha elkezdett volna búcsúzni is azzal, hogy egy jövőbeli Bašević emlékkoncert képét vetítette a lelkes közönsége elé. Mégha félig viccből is. Egyben a dalokat rajongóira testálva, amelyeket más énekesek nem énekelhetnek majd. Csak a közönség.

*A képeket a legnépesebb rajongói csoportból kölcsönöztem, remélem senki sem rója majd föl nekem, de mi nem voltunk ilyen szerencsések, hogy az első sorokban álljunk ......

Lassan lejár a négyéves „küldetésünk” a topolyai községi képviselő testületben. Sok mindenről szólt ez a négy év, sok minden szóba került, és az egyik leggyakoribb szó, ami elhangzott az üléseken, az a dilettantizmus volt. Dr. Cservenák Péter képviselőtársam használta oly sokszor ezt a kifejezést, azokra az intézkedésekre, amelyeket a községi tanács tagjai meghoztak, vagy éppen nem hoztak meg. Számtalan esetben tapasztaltuk, hogy minden szakértelem nélkül, teljesen ötletszerűen nyúltak hozzá egy-egy problémához, a populizmust, a gyors és rövid életű, de látványos megoldásokat részesítve előnyben.

A környezetvédelem igazán nem tartozik a községi vezetés szívügyei közé, mandátumunk első két évében mindössze 500 000 dinárt szántak erre a célra, amit mind a kétszer majdnem teljes egészében át tudtak ütemezni a következő évre, mert nem haszálták fel. Nem kell senkinek sem ecsetelni, hogy milyen állapotban van ebben a  községben a környezetünk. Tennivaló akadna bőven. Például törvényes kötelezettségük egy környezetvédelmi helyzetfelmérést végezni, majd ennek eredményeképpen kidolgozni egy cselekvési tervet, szakemberekkel, hozzáértőkkel. Csakhogy a klientúrában ilyenek nincsenek, főleg nem a környezetvédelem területén. Természetesen vannak hozzáértő emberek a környéken, de mivel nincsenek a holdudvarban, a szakértelmük mit sem számít.  A mai nap kapcsán csak egyetlen apróságra szeretném felhívni a figyelmet. Valódi fásítás egyáltalán nem létezik, néhány út mentén (valakinek megfelelő módon) szibériai szilt ültetnek. Pedig Dr. Bózsa Pál egyetemi tanár a jelenlétemben ecsetelte egyik döntéshozónak (korábban formálisan is döntéshozó volt, most már csak amolyan szürke eminenciás oligarcha), hogy ez egy invazív fajta, ami nem őshonos, és nem találja fel magát ezen a vidéken. Leginkább károkat okoz. A civilek is elmondták, hogy viharveszélyes, mire volt egy ígéret, hogy ütemezetten sor fog kerülni a cseréjükre. Nos azóta jópár ilyen fa száradt ki, a helyére ugyanolyan került, s a napokban tapasztalható zuzmarás idő megmutatta milyen veszélyesek ezek a fák a mi vidékünkön, ahol egyértelműen nem ellenállóak, bármennyire is bírják  a kemény szibériai időjárást.

Jaj már látom, hogy valaki meglovagolja ezt a bejegyzést, miszerint fákat akarok kivágatni, meg nekem semmi se jó. Hát ez van. Tessék megnézni a képeket!

Topolya lakossága régóta figyeli érdeklődéssel, hogy vajon mi lesz a régi Pannónia hotel sorsa, meddig éktelenkedik még a kisváros központjában az épületrom, s ha végül felújítják, milyen szerepe lesz a közösség életében? Az alábbiakban egy helyen olvashatják el (a teljesség igénye nélkül), hogy mikor milyen nyilatkozatokat tettek a témával kapcsolatban különböző döntéshozók. Összegezve a következőket tudjuk kihámozni belőle: Topolya község lakosai 12 millió dinárért vásárolták meg, majd újabb milliókért elkezdődött a rekonstrukció. Októberre ígérték az épület tető alá kerülését, a funkcióját tekintve pedig sok minden hangzott el. A községi elnök még egyfajta referendumot is előlátott egy alkalommal a nyilatkozatában az épület felhasználásával kapcsolatban. Ilyenről egyelőre nem tudunk, egyébként tudtommal precedens lenne a közvetlen demokráciának ez az eszköze a községben.  Igencsak tarka, valamiféle multifunkciós szerepet szánnak az épületnek, amennyire ez kihámozható a nyilatkozatokból. A Topolyai községi képviselő testület mindenesetre erről nem tárgyalt, ugyanakkor a Magyar Nemzeti Tanács 2020. évi munkatervében azt olvashatjuk, hogy a korábban beharangozott kollégiumépítés Topolyán oly módon valósul meg, hogy a régi hotel épületében alakítanak ki kollégiumot. Önmagában jó hír, hogy mig évtizedekig a kisvárosnak nélkülöznie kellett bármilyen kollégiumot, most hirtelen három is lesz. Mégis furcsának tartom, hogy ez a diskurzus helyi szinten nem zajlott le, még mielőtt megjelent volna az MNT 2020-as munkatervében. (Sejthető csak, hogy a koalíciós partnerrel egy politikai alku lapul mögötte.) A tervhez költségvetési sor is tartozik, bár nem lehet belőle kihámozni, hogy mennyit szánnak Topolyára pontosan. Más építkezésekkel együtt tervezték be közös tételként 57 millió dinárt előlátva erre a célra.  Az sem teljesen világos, hogy miként működik majd ez a kollégium az önkormányzat irodáival, kávézókkal, üzlethelyiségekkel, konferenciatermekkel együtt ebben az épületben.

Az épület 2020. január 2-án.

Következzenek a különböző nyilatkozatok, a kedves olvasó pedig vonja le a következtetéseket!

„Kislinder Gábor polgármester hangsúlyozta, tarthatatlan az a helyzet, hogy a város szívében gazdátlanul álljon az épület. A megvásárlás után a lakosok véleményét is kikérik arról, hogy mire használják majd azt. ” (Pannon TV, 2015. július 16.) 

„A polgármesteri hivatal tanácstermében megtartott hotelkonferencián Pásztor Istvánt, a VMSZ elnökét és a megjelent önkormányzati, tartományi és köztársasági tisztségviselőket Kislinder Gábor polgármester köszöntötte, majd röviden felidézte az 1950-es évek elején épült létesítmény történetét, amely egykor Topolya büszkesége volt, de már hosszú évek óta egy hatalmassá emelt, romos épület. Elmondta, megközelítőleg 12 millió dinár értékben sikerült megvásárolnia az önkormányzatnak, és hogy az épület negyedik emeletét le fogják bontani. Zsemberi János, a hotel-munkabizottság elnöke felszólalásában kiemelte, hogy kihívásként kezelte a hotel ügyét, és bejelentette, hogy a létesítmény egy részében lenne szálloda, emellett lakásokat, konferenciatermet is kialakítanának, az alagsorban üzlethelyiségek, kávézó is lehetne. Hangsúlyozta, az épület akkor fog felértékelődni, ha elkészül a lebontásra váró Vénusz helyén a fedett medence, és hogy magántőke bevonásával szeretnék megoldani az épület jövendőbeli sorsát.” (Magyar Szó, 2016. április 15.)

„Hamarosan rendezik Topolyán a Hotel épületét - jelentette be ma sajtótájékoztatón Fremond Árpád. A VMSZ községi elnöke elmondta: mintegy 21 millió dinár értékben kezdik meg a topolyai Hotel felújítását, melynek tetőszerkezetét hozzák rendbe, valamint illegálisan felépített negyedik emeletét rombolják le. „ (PannonTV, 2018. április 4.)

Hajnal Jenő a Magyar Összefogás terveiről: „A vajdasági magyar bölcsődei és óvodai hálózat fejlesztése és bővítése, a vajdasági magyar közoktatási hálózat fejlesztése és optimalizálása: új középiskolai diákkollégium építése Topolyán, Adán és Magyarkanizsán, míg Zentán és Szabadkán a meglévő kollégiumépületek felújítása és befogadóképességük növelése, …” (Vajma, 2018. október 31.)

Fremond Árpád : „Lezárult a tetőszerkezet építésére vonatkozó közbeszerzési pályázat. Előzetes számítások szerint legkésőbb október végére tető alá kerül a város szívében található épület. Egy nagy konferenciaterem épül majd ki az épületben, és a polgármesteri hivatal bizonyos irodái átköltöznének, továbbá az építmény korábbi funkciójának megfelelően 60 szálláshely kialakítása is tervben van.” (Magyar Szó, 2019. augusztus 15.)

Az épület 2018-ban közzétett ötletterve (volt egy 2016-ban is, az még mindig ott van a palánkon, a fenti képen látszik) - forrás: mojabackatopola.rs

Hajnal Jenő: „Topolyán egy állami középiskolai kollégium létesül a Mezőgazdasági Iskola mellett, ugyanakkor lesz kollégium, amely a Határtalanul! program és más magyar szempontból fontos diákszállóként tud majd működni.” (Hét Nap, 2019. december 4.)

A MNT 2020. évi munkatervének részlete:

Az egykori topolyai szállodaépület művészeti-közigazgatási-közösségi épületkomplexummá való átalakítása, benne magyar kollégium kialakítása

A Topolya központjában található egykori szállodaépület átalakításával és felújításával a tervek szerint egy művészeti-közigazgatási-közösségi épületkomplexum jönne létre; benne pedig magyar közösségi életet szervező és működtető számos tér és egy 63 fős magyar középiskolai kollégium segítené ezt a közösségépítő munkát. Az épületkomplexum emellett a Topolya község Művelődési Háza által működtetett művészeti, közösségi központként működne, helyet biztosítva az évi mintegy 250 különböző rendezvényhez, de a művelődési ház jelenleg a település több különböző intézményének irodáiban szétszórtan dolgozó munkatársak méltő elhelyezését is megoldaná.

A Julián-naptár szerinti vízkeresztkor újra többezer ember igyekezett Vajdaság első plázájába az 1981-ben megnyílt Spens néven ismert sport- és üzletközpont csarnokába, hogy részese lehessen egy egészen egyedülálló élménynek. Miután a tavalyi koncert végén Balasević bejelentette, hogy ezentúl minden évben koncertezni fog ezen a napon a szülővárosában, igyekeztem már november végén figyelni, hogy mikor hirdetik meg az eseményt.

A báli ambijentus

Az on-line jegyvásárlás december 3-án éjfélkor nyílt meg, mi reggel hatkor már alig találtunk legfelül, leghátul helyet. Sokak szerint könnyűszerrel megtelne két egymást követő napon is a Spens, de talán elvenne a varázsból. Mivel minden gond nélkül pillanatok alatt teltházas az esemény (ami körülbelül 12000 embert jelent), a „pannon tengerész” nem szolgáltatja ki magát a szponzoroknak. Az énekes a pólóján ugyan a fia vállalkozásának a logóját viselte, valamint a szomszéd javítóműhelyét is megmutatta néhány képen, de inkább csak az összetartozás, a büszkeség érzését kívánta ezzel közvetíteni. Szóval nem kell fogkrémreklámokat nézegetni a palánkokon, a nem éppen csekély összegű belépőt viszont egyikünk sem sajnálja. A tavalyihoz hasonlóan gondosan felépített négy órán keresztül élvezhettük a régi, az új, a felújított és az átértelmezett zeneszámokat. Én igazán elfogult vagyok, de talán a tavalyinál még átgondoltabb, méginkább egésszé formált, gördülékeny, mesterien közvetített zenei élményben lehetett részünk, a műsor végén még egy verkli is előkerült, emelve a műsor show-jellegét, de egyben szibolikus üzenetet is közvetítve. Balašević nem fukarkodik a saját zenekara dícséretével, s talán nem is túloz. Vajdasági etno-filharmóniának nevezte őket, s mindenkinek lehetősége volt saját reflektorfényre is a hangszerével. A zenészek közül talán a legtöbb tapsot Aleksandar Dujin zongorista kapta, aki nagyon sok zeneszám bevezető dallamát játssza, és Bunford Gábor, aki szaxofonjával és klarinétjával virtuóz módon díszíti a zenei betéteket. Sok figyelmet kapott a csapattal egy éve játszó Miroslav Jovančić is, aki a tavaly elhunyt Schön Ignác helyét tölti be. A legendás hegedűművésznek méltó emléket állított ez a koncert, a közönség végigtapsolta a Tvoj neko (Valakid, ismertebben a Kis napraforgó) című zeneszám alatt a róla szóló emlékkép-gyűjtemény vetítését.

Buga a nézőtéren szaxofonozik

Tudatosan vagy nem, de Balašević egy koncerten nem csak megjeleníti, de elő is hívja a mindennapjainkat és az egész életünket végigkísérő legjelentősebb érzelmeket. Az öröm, a bánat, a gyász, az együttérzés, a szorongás, a nosztalgia, a szerelem, a csalódás, az összetartozás, a vágyódás, az újrakezdés, az elmúlás, a megvetés, a tisztelet … mind-mind jelen voltak. Mindenkiből előhív valamilyen érzést, de aki azonosulni tud azzal a vajdasági multietnikus kulturális kerettel, amely összefogja a dalait, abban valóságos érzelmi bomba robban egy ilyen koncerten. Mielőtt még az őt kevésbé ismerők azt gondolnák, hogy a kevergő érzések nyomasztanak, nem: a humor az összekötő szövegekben felszabadítólag hat. A poénok jó része az idén hatvanöt éves énekes öregedéssel kapcsolatos öniróniájából fakadt.

Amikor december 15-én a legnépszerűbb videomegosztón megjelent a Dno dna (Legalja, vagy Aljasság) című új szerzeménye (eddig 1,8 millió megtekintése van), sejthető volt, hogy a soron következő koncerteken nem lesz olyan visszafogott az aktuális közéleti- és politikai kérdéseket illetően, mint az elmúlt évben. Így is lett. A zeneszámot a rádióállomások nem játsszák, az okokat ismerjük. A lehető legdirektebb módon mutatott rá a jelenünk abszurditásaira, a rendszer diktatórikus jellegére, egyértelműen párhuzamot vonva a kilencvenes évekkel. Ebből a koncepcióból adódóan a 2000-ben kiadott Devedesete (Kilencvenes évek) című albumról nagyon sok szerzemény szerepelt a programban. A nézőtéren üdvözölte azokat a barátait, akik szerepet játszottak a miloševići rendszer megbuktatásában és most is hasonló célokkal vannak jelen a közéletben. Kitért a minapi politikai gyilkosságra is, amely kapcsán mindannyian kaptunk egy részvétnyilvánítást, hogy olyan helyen élünk, ahol a másként gondolkodásért 5 golyó jár a hátunkba. 2000-ben az album kiadása után változások történtek, a katalizálásukban talán a dalok is szerepet játszottak. Vajon a legújabb közéleti ihletésű számok be tudnak-e tölteni hasonló szerepet? A december 30-i belgrádi koncertre egyetlen médiaház sem akkreditált újságírót, az újvidékire nem tudom, az nem hangzott el, de az esemény után rengeteg „önjelölt újságíró” vitte hírét a koncertnek, a legnépszerűbb videomegosztót szombaton elárasztották a péntek este készült amatőrfelvételek. Én is egy önjelölt újságíróként számolok be az eseményről a blogomon, mert ha esetleg szerb nyelven meg is jelenik valami róla, magyarul sajátélményként aligha, pedig nemcsak koncert volt, hanem jelentős közéleti esemény is egyben.

Beszámoló a tavalyi koncertről:

http://kozeletikacifant.blog.hu/2017/01/20/miert_hallgatom_bala_evi_dalait